A száműzött pengéje

Üdvözöllek, kalandor, ki az árnyak ösvényét választottad!

Készen állsz újra belépni Elevron világába, ahol a sötétség ezúttal nem az ellenséged, hanem régi, jól ismert szövetségesed? Persze hogy készen állsz – különben nem nyitottad volna ki ezt a könyvet. Ez nem a gyávák világa, s nem is azoké, akik biztonságos ösvényeken kívánnak célhoz érni. Csakis a merészek, a ravaszak és az elszántak léphetnek arra az útra, amely most előtted áll. Vajon te közéjük tartozol? Húzd mélyebbre a csuklyádat, tartsd kezed ügyében a tőrödet, és élesítsd minden érzéked – mert ezen az úton olyan teremtményekkel, titkokkal és veszedelmekkel találkozhatsz, amelyek ellen olykor még a méreg, az acél és a fortély is kevésnek bizonyulhat.

Most képzeld el, hogy te vagy Aldarin, a mélység gyermeke, egy nocturi, kit a felszíni népek egyszerűen csak sötét elfként emlegetnek. Egykor Loritha föld alatti csarnokai jelentették számodra az egész világot. Az árnyak között nőttél fel, ott tanultál harcolni, lopakodni és túlélni, s nem gondoltad volna, hogy egyszer száműzöttként járod majd a felszín idegen útjait. De mi űzött fel ide? Mi szakíthatott el attól a világtól, amelyhez a véred kötött?

Minden azon a napon kezdődött, amikor egy sötét varázsló betört a Fekete Könyvtárba, és elragadta Thal’ Vareth Krónikáját, néped egyik legszentebb ereklyéjét. A főcsarnokban ötödmagaddal zártad el menekülésének útját. Drathis, a bátyád is melletted állt. Ismerted a mozdulatait, ismerted a hangját, talán még azt is tudtad volna, miként emeli meg a pengéjét, mielőtt támadásba lendül.

Aztán megérkezett a köd. A csarnok eltorzult, és a valóság széthullott körülötted. Ahol néhány szívdobbanással korábban még a társaid álltak, ott torz szörnyetegek jelentek meg, és már nem tudtad, mit látsz valójában.

Egy szörnyeteg rontott rád, s nem maradt időd gondolkodni vagy kételkedni.

A pengéd ösztönösen villant.

Amikor pedig a köd szertefoszlott, Drathis holtan feküdt előtted a márványpadlón.

De vajon mit ér az igazság, ha már senki sem hisz neked? Hogyan bizonyíthatnád ártatlanságodat, amikor testvéred vére a te kezeden szárad? Mire feleszméltél, a sötét varázsló eltűnt. Magával vitte a Krónikát, téged pedig ott hagyott bátyád holttestével és néped megvetésével. Számkivetett lettél.

Azóta a felszínt járod. Megtanultad elviselni a napfényt, az emberek kiismerhetetlen szokásait, városaik zaját és azt a különös világot, amely idegenebb számodra Loritha legmélyebb járatainál is. Ám néped többé nem fogad vissza, a felszín pedig sosem válik igazán otthonoddá. A fejvadász mesterség, amelyből fenntartod magad, éppen csak annyit ad, hogy újabb napot vásárolhass magadnak. Egy fogadóban töltöd estéid jó részét, ahol mindig akad némi bor és elegendő zaj ahhoz, hogy néhány órára ne halld saját gondolataidat, s talán kevésbé érezd magad számkivetettnek. Ám a bor nem feledteti a múltat. Csupán tompítja emlékeid élét.

Jól vigyázz! A múlt nem engedi könnyen szabadon azt, akire egyszer már rátette a kezét. Álmaidban újra és újra visszatér a köd, érzed tenyeredben a tőr markolatát, látod a vért, s látod bátyád szemét is abban a pillanatban, amikor kihuny belőle a fény. Vajon meddig menekülhetsz mindez elől? S ha egyszer megtalálod azt, aki elvette tőled a testvéredet, az otthonodat és a becsületedet, vajon elég lesz-e a bosszú ahhoz, hogy visszatalálj ahhoz, aki egykor voltál?

Aztán egy jelentéktelennek tűnő estén végre maga a múlt talál rád.

Egy részeg kereskedő fecseg a közeledben. Három korsó sör után történetekről, távoli helyekről és különös alakokról beszél, mígnem egy sötét varázslót említ, akinél állítólag egy idegen írásjegyekkel borított könyvet látott.

Egy pillanat alatt megfagy benned minden. Lehetetlennek tűnik, mégis túl sok részlet illik össze: a könyv, a varázsló és az útvonal, amelyről a férfi beszél.

Közelebb hajolsz, és most már minden szavára figyelsz.

– Kragorn – mondja végül a kereskedő, mintha a név semmit sem jelentene. – Azt hiszem, így hívták.

Kragorn.

A kereskedő mit sem sejt arról, hogy ezzel visszarántott Loritha márványpadlójára.

Tovább beszél, te pedig némán illeszted egymáshoz a hallott részleteket. Mire fejét az asztalra hajtja, már tudod, hogy végre akadt egy nyom, amelyen elindulhatsz – azt azonban még nem, merre vezet.

Ez a könyv több mint olvasmány – ez Aldarin útja a bosszú felé, s talán annak felismeréséhez is, mi marad belőle, amikor végre utoléri azt, akit oly régóta keres. Döntéseid idegen városokba, elfeledett romok közé és olyan veszedelmek elé vezethetnek, amelyekkel még a mélység harcosai sem szívesen néznének szembe. A tőröd, az eszed és a nocturi örökséged mind segítségedre lesznek. De ne feledd: egyetlen rossz döntés, egyetlen félreismert ellenség is elég lehet ahhoz, hogy ismét olyasvalakinek a vére tapadjon a kezedhez, akinek nem kellett volna meghalnia.

Ez a könyv nem a szokásos, egyenes vonalú elbeszélést követi. Fejezetpontokra épülő, elágazó szakaszok hálóját kínálja, és minden szakasz végén te döntöd el, merre indulsz tovább. Ám vigyázz: az árnyak figyelnek, és minden döntésednek ára van. Amikor választasz, lapozz az adott fejezetpontra, és jegyezd fel az eddig megtett utadat – hiszen később talán vissza kell térned egy korábbi elágazáshoz, vagy megértened, mely döntéseid vezettek oda, ahol éppen állsz. Egyetlen elhibázott döntés is végzetes lehet. De vajon felismerheted-e még a helyes utat, ha a bosszú mutatja az irányt?

Az ÖSZTÖN azt mutatja meg, mennyire él még benned néped öröksége: a nocturi harcos hideg fegyelme, az árnyékok között mozgó fejvadász türelme és a fortélyos tolvaj éleslátása. Minél inkább hagyatkozol arra, amit Loritha mélységeiben töltött évek beléd véstek, annál közelebb kerülsz ahhoz, amit még a száműzetés sem tudott eltörölni.

Az ÜGYESSÉG nem csupán gyorsaságot jelent. Benne rejlik mindaz, amit valaha megtanultál: minden ösztönös kitérés, minden pontos vágás és minden olyan mozdulat, amellyel ellenfeled mögé kerülhetsz.

Az ÁRNYÉKERŐ pedig még ennél is mélyebbről fakad. Ott lüktet a véredben, Nar’Dosha minden gyermekének ősi örökségeként. Száműztek ugyan, ám a mélységet nem téphetik ki belőled. Az árnyak továbbra is felismernek, s ha hívod őket, válaszolnak.

Mielőtt elindulnál, ismerkedj meg alaposan képességeiddel, az ÜGYESSÉG, az ÖSZTÖN és az ÁRNYÉKERŐ jelentőségével, valamint a harc, a lopakodás és a tolvajlás szabályaival. A következő oldalakon megtalálod a játék alapvető mechanikáit és a képességrendszer részletes szabályait; itt jegyezheted fel kezdőértékeidet, és választhatod ki azokat a képességeket is, amelyekkel Aldarin nekivág az előtte álló útnak.

Készen állsz?

Lapozz tovább, és indulj Kragorn nyomába – mert a végén nemcsak a bosszúd vár rád: ott dől el az is, megszabadulhatsz-e valaha múltad árnyaitól!

A KALANDOD KEZDETE

Az Erdyn felé vezető országúton egész nap hideg eső hullik alá. A víz végigcsorog csuklyád peremén, átitatja köpönyeged vállát, s mire alkonyatkor megpillantod a Sebzett Holló roskatag épületét a felázott domboldal tövében, a csizmádra vastag sár tapad. A fogadó úgy rogyadozik az út szélén, akár valami vén rom, amelyet az idő rég pusztulásra ítélt, ám mindmáig makacsul dacol vele. Repedezett falai között sárgás fény dereng, homályos ablakain pedig alig szűrődik át valami a bent lobogó mécsesek világából. Az eresz alatt egy valódi, kitömött holló függ: jobb szárnyát mereven kifeszítették, a bal azonban természetellenes szögben csüng lefelé, mintha valaha kard hasított volna belé. Tollazata megkopott és fakó, s minden erősebb széllökésnél végigsúrolja a falat.

Barátságosnak aligha nevezhetnéd a helyet, ám éppen ezért felel meg neked.

Tenyeredet az ajtónak veted. A rozsdás zsanérok panaszosan felcsikordulnak, s a következő pillanatban meleg, füsttel terhes levegő csap az arcodba. Állott sör, ázott gyapjú, izzadság és sült hús szaga ül a levegőben, s mindez alól időnként előkúszik a padlódeszkákba ivódott vér tompa bűze. Pipafüst szürke fátyla torlódik a mennyezeti gerendák alatt, a mécsesek és gyertyák lángjai pedig minden ajtórésen betörő széllökésre megremegnek, hosszú, torz árnyékokat táncoltatva a falakon.

A zsivaj egyetlen lélegzetvételre elhal.

A csuklya mélyéről elővillanó fehér haj, éjfekete bőröd és rubinvörös szemed többet árul el rólad bármely címernél vagy bemutatkozásnál. Néhány vendég kezében megáll a korsó, mások ösztönösen közelebb húzzák magukhoz fegyverüket. Egy borostás férfi ujjai lassan az övében lapuló kés markolatára fonódnak, míg egy másik úgy tesz, mintha pusztán kényelmesebben helyezkedne el – ám közben tőre markolatát igazítja a tenyere alá.

Nocturi.

Nem kell kimondaniuk. Ott ül a szó mindegyikük tekintetében.

Becsukod magad mögött az ajtót, s néhány hosszú pillanat múltán a beszélgetések óvatosan újraindulnak. Először csak egy-egy félbehagyott mondat folytatódik, aztán visszatér a korsók csattanása, a halk káromkodás, a kockák kopogása és a részeg nevetés.

Végighordozod pillantásodat a termen.

Balra három törpe görnyed egy borfoltos térkép fölé. Bozontos szakállukból még mindig esővíz csöpög az asztalra, vastag ujjaik pedig időről időre ugyanarra a hegyi ösvényre böknek, miközben olyan mély hangon morognak egymás között, mintha maga a föld zúgolódna a lábuk alatt. Nem messze tőlük két ork vedel hatalmas cserépkorsókból; páncéljukról megszáradt sár pereg a padlóra, és egyikük oldalán akkora bárd lóg, amelyet egy gyengébb ember talán két kézzel sem tudna megemelni.

Egy sylvarii pár szótlanul húzódik félre az utadból. Könnyű léptük és finom vonásaik különösen idegennek hatnak ebben a füstös, mocskos odúban, ám szemükben nincs félelem. Inkább óvatosság. A kemencéhez közel egy magas varantis ül magányosan. Sárga szeme lassan pásztázza a termet, függőleges pupillája időnként keskeny réssé szűkül, hosszú, karmos ujjai pedig szabályos ütemben kopognak korsója peremén. Mozdulatlan nyugalma többet árul el veszélyességéről, mint bármilyen fenyegető mozdulat.

A fal mellett indulsz tovább, ahogy máskor is. Régi szokás ez, amelyet a száműzetés óta sem sikerült levetkőznöd. Nem szereted, ha bárki észrevétlenül mögéd kerülhet.

A fogadós most is végigmér, mint minden alkalommal, amikor elé lépsz. Sosem kérdez, legfeljebb morog valamit az orra alatt. Bölcs ember. Az efféle helyeken az arany tisztábban beszél minden szónál, s jóval kevesebb bajt is hoz arra, aki elfogadja. Egy érmét csúsztatsz elé. A férfi eltünteti a tenyerében, majd egy repedt rézkupát tölt meg sötét, fanyar borral.

A terem megszokott, legsötétebb sarkát választod. Hátadat a falnak veted, és onnan egyetlen pillantással belátod a bejáratot, a felső szintre vezető lépcsőt, valamint a konyha mellett húzódó keskeny folyosót, amely a hátsó kijárathoz vezet. Innen senki sem közelíthet feléd anélkül, hogy észrevennéd, s ha a helyzet úgy kívánja, a menekülés útját is előre ismered.

Belekortyolsz a borba. Keserű, savanykás íze szétterül a szádban, ám alig érinted újra a kupát.

Nem a borért jársz ide.

A szomszédos asztalnál két földműves és egy foltozott, rongyos köpenyű asszony beszél összehajolva. Hangjukat többnyire elnyeli a körülöttük hömpölygő zsivaj, ám a nocturik hallása jobb az emberekénél, s néhány szó még így is eljut hozzád.

Eltűnések.

Elhagyott szekerek.

Kiürült táborhelyek.

Az egyik férfi szerint egész családok vesztek nyomtalanul az országútról az elmúlt hetekben. Nem maradt utánuk más, csak félbehagyott tűzhelyek, szétszórt holmik és olykor egy-egy gazdátlanul kóborló igásállat. Az asszony sietve valami útonállókról kezd beszélni, ám az egyik társa megrázza a fejét.

– Az útonálló aranyat visz – morogja. – Meg lovat. Élelmet. De ezek után minden ott marad.

A másik férfi idegesen körbenéz, majd korsójával kelet felé, Erdyn romjainak irányába bök.

– Arrafelé kezdődött. A halott királyságban…

Társa olyan gyorsan szorítja le a kezét, hogy a sör kilöttyen a korsóból.

Mindhárman elhallgatnak.

Az asszony lopva végigpillant a termen, mintha attól tartana, hogy valaki többet hallott a kelleténél, majd közelebb húzza magához a korsóját. Az Erdyn felé intő férfi lehajtja a fejét, társa pedig olyan halkan szól hozzájuk, hogy szavait már te sem tudod kivenni. Néhány pillanat múlva témát váltanak, hangjuk pedig beleolvad a fogadó zsivajába.

Úgy tűnik, Erdyn romjairól ezen a vidéken nem szívesen beszélnek.

Elraktározod magadban, amit hallottál. Lehet, hogy mindez csupán a környékbeliek babonás fecsegése, ám túl jól illik ahhoz a kevéshez, amit eddig sikerült megtudnod. Elevronban pedig a legvéresebb történetek is gyakran suttogással kezdődnek.

A terem túloldalán ekkor csontkockák csattannak egy durván ácsolt asztalon. Három kocsis között kopasz, széles vállú férfi ül. Amikor a kockák megállnak előtte, egy pillanatig hunyorogva vizsgálja őket, majd harsány nevetésben tör ki, és vastag karjával maga elé söpri az asztal közepén heverő érméket.

Tekinteted megáll rajta.

Napok óta miatta jársz ide.

Lapozz az 1-re!

A jókedv csak álca. A kopasz férfi minden dobás között végigméri a termet, miközben társai az érméken marakodnak és egymás szerencséjét átkozzák. Nevet velük, iszik velük, mégis túl gyakran siklik tekintete a bejáratra, a lépcsőre és a hátsó kijárat felé vezető folyosóra. Ugyanazokat az útvonalakat méri fel, amelyeket érkezésedkor te is számba vettél.

Pontosan úgy viselkedik, mint aki tudja, hogy keresik.

Sarlós Renik.

A személyleírás alapján kétséged sem lehet. Bal fülétől egészen az álláig halvány, félhold alakú sebhely húzódik, köpenye alatt pedig időnként kirajzolódik két rövid, görbe penge markolata. A vérdíjat kitűző kereskedőcsalád emberei ezekről külön is említést tettek. Tudod, hogy Renik az emeleten bérel szobát; az elmúlt néhány estén többször láttad le- és feljárni a lépcsőn.

Éppen azok az eltűnések vezettek a megbízáshoz, amelyekről az imént a szomszéd asztalnál is suttogtak. A megbízóid szerint Renik túl sokszor fordult meg azokon az útvonalakon, ahol később emberek tűntek el, semhogy mindez puszta véletlen legyen. Bizonyítékuk azonban nincs – ezért akarják élve.

Nem azért vagy itt, hogy ítéletet mondj fölötte, s nem is azért, hogy megfejtsd, mi történt az eltűntekkel. A megbízás ennél egyszerűbb: fogd el Reniket, és add át élve azoknak, akik fizetnek érte.

Hogy utána mi történik vele, már nem a te dolgod.

Újra a férfit figyeled. Miközben lehajol az egyik elgurult csontkockáért, finom, fehéres porra figyelsz fel a csizmája szélén. Egy ember talán észre sem venné a félhomályban, a te szemed azonban még a gyér fényben is kiszúrja. Nem az országút közönséges sarának tűnik, de innen nem tudod biztosan megállapítani, mi lehet. Amikor Renik felegyenesedik, köpenye egy pillanatra szétnyílik, és mellénye alatt valami kemény tárgy körvonala rajzolódik ki.

A következő dobást ismét megnyeri.

– Már megint! – harsogja, aztán széles vigyorral maga elé söpri az érméket.

Társai káromkodva követelik a következő kört, Renik azonban csak felhajtja söre maradékát. Az aprópénzt a tarsolyába szórja, majd miközben feláll, önkéntelenül mellénye belső zsebéhez ér. A mozdulat gyors és alig észrevehető.

Te mégis észreveszed.

A férfi ezután a pulthoz lép, néhány szót súg a fogadósnak. A fogadós bólint, mire Renik egy pillanatra a felső szintre vezető lépcső felé néz, aztán a hátsó kijárat felé fordul. Mozgásán nyoma sincs az előbbi harsány részegségnek. Tekintete éber, s mielőtt elindulna az ajtó felé, még egyszer végigpásztázza a termet.

Talán találkozóra siet? Talán valamit rejteget odafent? Vagy tudomást szerzett a vérdíjról, és még ma éjjel eltűnik?

Bármi legyen is az igazság, egyvalami biztos: ha most hagyod kisétálni innen, könnyen elveszítheted.

Mit teszel?